Ana R. legyőzte a méhnyakrákot. Nézze meg inspiráló történetét.
36 évesen 2. stádiumú méhnyakrákot (adenokarcinóma) diagnosztizáltak nálam. Egyedülálló anya voltam két gyermekkel, akik 6 és 8 évesek voltak.
8 évvel korábban, amikor terhes voltam a lányommal, rendellenes Pap-kenetet vettem. Soha nem mondták el nekem, hogy HPV-s vagyok, pedig az voltam. Minden rendellenes Pap-teszt eredmény után LEEP és kolposzkópia következett. Mindig tiszta eredményt kaptam, és a nőgyógyászom/ szülészorvosom elküldött az utamra.
És aztán rendellenes vérzésem volt. Azt hittem, hogy egy rosszul elhelyezett spirál miatt. Elmentem a nőgyógyászomhoz, aki azt mondta: “Tudja, önnek van ez a kórtörténete, és HPV-s, ezért csinálok egy PAP-ot, de ezúttal a méhnyakából kicsit feljebb veszek sejtmintát.”
Ismét abnormális eredményt kaptam, és a hálaadás előtti napra újabb kolposzkópiát ütemeztem be. Még mindig nem igazán aggódtam. December 15-én kaptam meg az eredményeket, három nappal az iskolai téli szünet előtt. Az orvosom felhívott, miközben tanítottam, és azt mondta: “Megvannak az eredményei. Rákos vagy. Nem tudom kezelni, és beutaltam egy onkológushoz. Ők még ma hívni fognak. Valószínűleg méheltávolításra lesz szükséged”. Otthagytam a munkahelyemet, és sokkos állapotban ültem a kocsimban. Talán 45 percig ültem ott, mielőtt eleredtek a könnyeim. Fogalmam sem volt, mire számíthatok. Csak azt tudtam, hogy nem halhatok meg, két kisbabám van, akiknek szükségük van rám.
A karácsony azzal telt, hogy vizsgálatokra, szkennelésekre, onkológusokkal, radiológusokkal és kemoterápiás orvosokkal találkoztam, hogy meghatározzák a kezelési tervemet. Szilveszterkor volt az első laparoszkópos műtétem. A sebész eltávolította a petevezetékeimet, és a petefészkeimet kivitte a sugárzás mezejéből, amelyet hamarosan kapni fogok.
Hat héttel később elkezdtem a heti kemoterápiás találkozókat és a 28 külső sugárkezelést. Ezt hat hétig folytattam, majd további három kör belső sugárkezelést kaptam. A testem kimerült volt. A szüleimhez költöztünk, hogy segítsenek elhozni engem a találkozókra, és hogy a gyerekeimet az iskolába és a tevékenységeikre szállítsák.
És aztán áprilisban vége lett. Az orvosaim hazaküldtek, és azt mondták: “Végeztél. Hat hónap múlva találkozunk”. Megkövültem. Nem lehetett tudni, hogy elkapták-e az összes rákot. Aztán elkezdett sok váladékozásom lenni. A radiológusom és az onkológusom azt mondta, hogy ez a sugárzás miatt gyógyul. Azt mondták, hogy várjak egy hónapot, és jobb lesz… várjak három hónapot, és el fog tűnni. Hat hónap után már nem vártam tovább. Tudtam, hogy valami még mindig nem stimmel.
Ez volt az a pont, amikor elmentem az első második véleményemért. Aggódtam, hogy a nőgyógyász onkológusom mérges lesz rám, amiért nem bízom benne. De tudtam, hogy ki kell állnom magamért. Amikor megkaptam a második véleményt, az orvos azt mondta: “Valószínűleg maradványrák van”. Nem tudtam elhinni. Két héttel később radikális méheltávolításon estem át.
A műtét után azt mondták, hogy tiszta margókat kaptak, és nincs nyoma betegségnek. Hurrá! De néhány nappal később extrém fájdalmat kezdtem érezni a veséimben. Kiderült, hogy a húgyvezetékeim (ami a veséket a hólyaghoz köti) a sugárzástól mindkét oldalon károsodtak.
2017 januárjában nagy helyreállító műtétet végeztek a hólyagomon és a húgyvezetékeimen. Katéterrel és stentekkel küldtek haza mindkét húgyvezetékben, hogy segítsék a gyógyulási folyamatot. Fájdalmas és nehézkes volt. Végül hat héttel később eltávolították a sztenteket és a katétert.
2017. október 5-én volt az első cancerversarym. Egy tiszta PET/CT-vizsgálattal hivatalosan is egy éve voltam rákmentes. A Pap-tesztem azonban több rákmegelőző sejtet mutatott ki. Ezúttal VAIN elváltozások voltak, vaginális intraepiteliális neoplázia, 2-es szintű.
Megint felhívtam, hogy kérjek egy második véleményt a számomra ajánlott kezelésről. Ezúttal nem aggódtam, hogy megbántok valakit. Ki akartam állni az egészségemért, és a saját kezembe akartam venni a dolgokat. A második vélemény megerősítette az onkológusom által javasolt kezelést.
2018 januárja óta rák- és elváltozásmentes vagyok. Soha nem választanám ezt a csatát, de úgy döntöttem, hogy meglátom az áldást a rákos megbetegedések tapasztalatában. Megtanultam hallgatni a testemre és kiállni magamért. Megtanultam, hogy nem baj, ha kikérek egy második véleményt. Megtanultam, hogy számtalan családtagom és barátom van, akik itt vannak, hogy támogassanak: velem ülnek a kemoterápia alatt, elvisznek a sugárkezelésre, vigyáznak a gyerekeimre, főznek, nevetnek velem, sírnak velem, kiállnak értem, amikor egyedül nem voltam képes rá. És anyukám esetében mindent megtett, amire szükségem volt, néha még azelőtt, hogy tudtam volna, hogy szükségem van rá. De legfőképpen azt tanultam meg, hogy erős vagyok. Minden alkalommal, amikor azt hittem, hogy nem tudom megcsinálni, nem tudom folytatni, minden alkalommal, amikor fel akartam adni, mélyebbre ástam. Egyre több erőt találtam.
Szeretném, ha a nők tudnák, hogy vigyázniuk kell magukra. Ne hagyják ki az éves vizsgálatokat, és ha úgy érzik, hogy valami nincs rendben a testükkel, ne aggódjanak amiatt, hogy zavarják az orvosokat vagy felzaklatják őket. Ez a te életed! Azt is szeretném, ha az emberek tudnák, hogy az én generációm lehet az UTOLSÓ generáció, amelynek méhnyakrákja lesz. Ki tudjuk irtani ezt a betegséget a gyermekeink, lányaink ÉS fiaink beoltásával. Ez most az én küldetésem: megosztani a történetemet, hogy másoknak ne kelljen átélniük azt, amin én keresztülmentem.