Egy 40 éves ács, férj és négy tizenéves gyermek apja leesik a létráról a munkahelyén, és súlyos fejsérülést szenved. A kórházi kezelése során a légutak védelme érdekében intubálást és gépi lélegeztetést, valamint a szubdurális hematóma következtében kialakult agyára nehezedő nyomás enyhítésére műtétet végeznek. Az orvosok gyomorszondát is behelyeznek a mesterséges tápláláshoz. Miközben egy rehabilitációs intézményben lábadozik, újra képes lélegezni lélegeztetőgép nélkül. Kinyitja a szemét, és körülnéz a szobában. Majdnem normális alvási és ébrenléti ciklust vesz fel, és időnként hangokat ad ki, amelyek nem tűnnek értelmesnek. Nem képes önállóan enni, és felszippantja az ételt, ha azt a szájába teszik. Hat hónapnyi ilyen csekély mértékű gyógyulás után a neurológus tartós vegetatív állapotúnak (PVS) nyilvánítja, és a család elkezd gondolkodni a jövőjét illetően. Vonakodva fontolgatják a mesterséges táplálás visszatartásának gondolatát, mondván, hogy a férfi nem akarna így élni.
Terri Schiavo története és férje azon törekvése, hogy joga legyen eltávolítani a tápcsövet, nyilvános vitát és sok egyéni önvizsgálatot váltott ki a PVS-ben szenvedő betegeknél a mesterséges táplálás visszatartásának témájában. Az amerikai szenátus többségi vezetője és a neves szívsebész, William Frist jegyzőkönyvbe vette, hogy megkérdőjelezte több neurológus véleményét, akik kijelentették, hogy Schiavo asszony PVS-ben volt “a videofelvételek áttekintése alapján, amelyeket tegnap este egy órán át néztem az irodámban”. A PVS diagnosztikai kritériumainak világosabb megértésére van szükség, mind az orvosi közösség, mind a laikusok számára, miközben ezt a kérdést mérlegeljük. A nyitott szemek és a vegetatív funkciók jelenléte egyaránt zavaró és zavaró lehet a családok és az egészségügyi személyzet számára, és téves elvárásokhoz és hibás döntésekhez vezethet.
A PVS kifejezést 1972-ben Bryan Jennett skót idegsebész és Fred Plum amerikai neurológus vezette be . A “vegetatív” szó választása céltudatos volt, és azt a tényt volt hivatott hangsúlyozni, hogy az ilyen személy szervileg él, de hiányzik belőle az intellektuális aktivitás vagy az érzékelés. Másodszor, azért választották ezt a kifejezést, mert ez egy olyan kifejezés, amelyet az ebben az állapotban szenvedők családjai meg tudnak érteni. A “vegetatív” kifejezés szerencsétlen használata az ilyen betegekre utalva megkérdőjelezte a PVS elnevezés megfelelőségét ennek az állapotnak a leírására.
A PVS az agy vérellátásának megszakadása után (anoxiás agykárosodás), a központi idegrendszer fertőzésével (mint az agyvelőgyulladásban) vagy súlyos fejsérülés után bekövetkező agykárosodás következtében alakul ki. A beteg megtartja autonóm és agytörzsi funkcióit, de nem képes érzékszervi inputot fogadni vagy kommunikálni. Az alvási és ébredési szokások gyakran visszatérnek a normális kerékvágásba; a szemek általában nyitva vannak, és a beteg grimaszoló mozdulatokat vagy morgó hangokat adhat ki. A PVS diagnózisát az eszméletvesztés után legalább egy hónapig megfelelően visszatartják.
A New England Journal of Medicine 1994-ben közzétette a PVS diagnózisának klinikai kritériumainak meghatározásával megbízott munkacsoport konszenzusjelentését. A klinikai kritériumok a következők:
- Nincs bizonyíték az ön- vagy környezettudatosságra; nincs interakció másokkal.
- Nincs bizonyíték a vizuális, hallási, tapintási vagy káros ingerekre adott tartós, reprodukálható, célzott vagy önkéntes viselkedési válaszokra.
- Nincs bizonyíték a nyelvi megértésre vagy kifejezésre.
- Az alvás-ébrenlét ciklusok visszatérése, ébredés, akár mosolygás, ráncolódás, ásítás.
- Elégséges hipotalamikus és agytörzsi autonóm funkciók a túléléshez, ha orvosi vagy ápolási ellátásban részesül.
- Bél- és hólyaginkontinencia.
- Változóan megőrzött koponyaideg- és gerincvelői reflexek.
A PVS-t meg kell különböztetni a tudat elhúzódó károsodásának más rendellenességeitől, mint a minimálisan tudatos állapot, akinetikus mutizmus, locked-in szindróma és agyhalál. A PVS értékelése során végzett szokásos vizsgálatok az elektroenkefalogram (EEG), agyi képalkotó eljárások, például MRI vagy CT, esetleg PET-vizsgálat. A legfontosabb azonban az értékelés során a beteg anamnézise – beleértve a kezdeti inzultus minél pontosabb megértését – és a neurológus által végzett fizikális vizsgálat.
A PVS-ben szenvedő betegek kezelése általában ideiglenes légcsőmetszést és perkután tápszonda behelyezését foglalja magában, mivel a betegek nem képesek normálisan táplálkozni. A családok gyakran hónapokkal vagy akár évekkel a trauma után döntenek úgy, hogy fontolóra veszik az ellátás visszatartását vagy megvonását. Ekkorra, mivel a vegetatív funkciók viszonylag normálisak, és már nincs szükség mesterséges lélegeztetésre, már csak a mesterséges táplálás és folyadékpótlás visszatartása marad. Ekkor a családok, akik már elfogadták, hogy az állapot valóban visszafordíthatatlan, általában az erkölcsi és vallási tekintélyekre és a beteg ismert preferenciáira támaszkodnak, hogy döntéseiket irányítsák.