“Sokunkban van egy kis neandervölgyi DNS. Az európai vagy ázsiai származású modern emberek génjeink 1-4 százalékát örökölték valahol ettől a 30 ezer évvel ezelőtt kihalt hominidától. Együtt éltünk velük, és úgy tűnik, több mint együtt éltünk velük, akár 5400 évig is, de aztán ők kihaltak, mi pedig maradtunk. Két nagyon hasonló hominida faj voltunk, és nehéz pontosan meghatározni, hogy az akkori Homo sapiensnek milyen előnye volt a neandervölgyiekkel szemben: Úgy tűnt például, hogy az utolsó jégkorszak alatt mindketten virágoztunk és növeltük a populációnkat. A neandervölgyieknek pedig valóban nagyobb agyuk volt, mint a modern embernek, és úgy tűnik, nagyon is “emberi” dolgokat csináltak, például eltemették a halottaikat, főztek, szerszámokat és személyes díszeket készítettek. Mi volt tehát a különbség egy neandervölgyi és egy korabeli modern ember között? És vajon az agyunk adott nekünk valamiféle rejtett előnyt?
Először is, bár az átlagos neandervölgyi embernek nagyobb agya volt, mint az utolsó embernek, akivel beszélt, az valószínűleg hasonló méretű volt, mint az akkori Homo sapiens agya.
Hirdetés
“Az őseinknek nagyobb testük volt, mint nekünk, és nagyobb agyra volt szükségük, hogy irányítsák és fenntartsák ezeket a testeket” – mondja dr. Eiluned Pearce, az oxfordi Kísérleti Pszichológia Tanszék kutatója, és a Proceedings of the Royal Society B. című folyóiratban megjelent, a neandervölgyiek agyáról szóló 2013-as tanulmány társszerzője. “És a neandervölgyiek még nagyobb testűek voltak, mint az ugyanabban az időben élő modern emberek, így valószínűleg sokkal több idegszövetre lett volna szükségük a nagyobb izmaik irányításához.”
Másrészt itt nem csak az agy mérete számít, hanem az agy szerveződése is. A neandervölgyieknek nagyon nagy szemei voltak, amiből következtethetünk néhány dologra az agyukra vonatkozóan:
“Egyszerű összefüggés van a szemgolyó mérete és a látóterület mérete között a majmok és majmok agyában – és természetesen az emberben is” – mondja Pearce társszerzője, Dr. Robin Dunbar, az oxfordi evolúciós pszichológia professzora. “A majmoknál ismert összefüggésekből ki tudjuk számolni, hogy a neandervölgyiek agyának mekkora részét szentelték a vizuális feldolgozásnak.”
És logikus, hogy a neandervölgyieknek szükségük volt egy extra vizuális erősítésre; magasabb szélességi fokokon fejlődtek, ahol a hosszú, sötét teleken kevés napfény éri őket. Pearce és Dunbar szerint a gyenge fényviszonyok között élés szükségessé tette, hogy a neandervölgyiek agyában a hátulsó részen trükkös vizuális feldolgozórendszer domináljon. Ez tette lehetővé számukra, hogy gyenge fényviszonyok között is lássanak – ugyanakkor sok koponyaterületet is elfoglalt.
“A modern ember ezzel szemben több energiát fordított az agya elülső részének növekedésére, ahol az összes összetett szociális kognitív folyamat zajlik. Ez tette lehetővé számukra, hogy társadalmi hálózataikat olyan méretűre növeljék, amelyet egy neandervölgyi talán nehezen tudott volna kezelni. Így amikor az ősember problémái felütötték a fejüket – hideg, éhínség, betegség -, a modern ember talán nem látott olyan jól, mint neandervölgyi társai, de képes volt kapcsolatokat fenntartani egy nagyobb embercsoporttal, amely segíthetett neki a bajban.
Ez tehát lehetséges, hogy a neandervölgyiek egyszerűen azért haltak ki, mert nem voltak meg az emberismereti képességeik ahhoz, hogy segítséget kapjanak a pajtásaiktól, amikor szükségük volt rá, ami fokozatosan csökkenthette a számukat.
“Az emberi társas kapcsolatok összetettségének kezeléséhez a szociális feldolgozás és a szociális megismerés kérdése lett volna” – mondja Dunbar. “A neandervölgyiek annak az eloszlásnak az alsó végén helyezkedtek volna el, amit a normális emberi populációkban találunk.”
“Milyen lehetett tehát egy neandervölgyivel kapcsolatba lépni?
“Talán egy kicsit lassúnak és fejletlennek találnánk őket” – mondja Dunbar. “Valószínűleg eléggé hasonlítanak sok emberhez, akikkel a mindennapi életben találkozunk.”
Hirdetés