A sósvízi krokodil egy nagy, lopakodó, archaikus fenevad, akit nem várnánk, hogy egy kis baráti csiklandozással a farkán megbékítsük. De itt van Daisy, egy kétméteres ausztrál sós krokodil a Wenlock folyó füves partján, olyan nyugodt, mint egy pekingi kutya. Éppen a 11 éves Robert Irwin simogatja, aki az izgő-mozgó anatómia alsó harmadát simogatja. Szerencsére szemkötő, gaffer tape és egy kötél szájkosár biztosítja e kapcsolat barátságát.
“Megtiszteltetés és kiváltság a bolygó legnagyobb élő hüllőjével és legnagyobb szárazföldi ragadozójával dolgozni” – mondja Robert a televíziós család énekes hangján. “Egy félelmetes állat, amely évmilliókon és évmilliókon át járta az ősi tájat.”
Daisy fűrészfogú farka balra korbácsolja a hason fekvő fiút. “A krokodil állkapocsnyomása hihetetlen – 3000 font per négyzetcentiméter!”
Daisy farka jobbra korbácsolja a fiút. “Annyira csodálom a krokodil képességét, hogy pusztán a fogaival tud ölni. Egészen elképesztő!”
Robert 16 éves húga, Bindi aggódva nézi. A színésznő, énekesnő, game show műsorvezető és tavaly a People címlaplánya megerősíti Daisy nemét azzal, hogy az ujját a kloákájába dugja, és megtapogatja a nemi szerveit. “Ez egy lány!” – mondja. Mosolya lefegyverző vidámságot sugároz. “Itt van egy állat, amelyről sokan azt gondolják, hogy csak egy ostoba, gonosz, csúnya szörnyeteg, amely embereket öl. Ez egyáltalán nem igaz!”
Bindi és Robert Steve Irwin, a “Krokodilvadász” híres, féktelen, tettre kész természetfilmesének utódai. A mindig khaki rövidnadrágba és túrabakancsba öltözött idősebb Irwin trükkje – provokatív, közeli interakciók vadállatokkal és csodálkozó sikolyok (“Crikey!”) a csodálatos halálosságuk miatt – nemzetközi televíziós jelenséggé tette őt. Irwin halálos állatokkal való találkozásai 2006-ban értek véget, amikor egy rája szúrta át a szívét, miközben a Nagy-korallzátonyon forgatott. Akkor 44 éves volt.
Késő reggel van a Wenlockon, és rothadt hús szaga lóg a levegőben. Egy vaddisznó tetemet használtak csalinak a csapdához, amely egyike a folyó ezen a 30 mérföldes szakaszán felállított 17 csapdának. A tiszta, ragyogó nap meleg áldást áraszt a partra, ahol Robert és Bindi, édesanyjuk, Terri, valamint a családi tulajdonban lévő ausztrál állatkert állatgondozóinak csapata egy rendkívüli zoológiai vizsgálatban vesz részt. A kutatók több mint egy évtizede figyelik a sósvízi krokodilok viselkedését és fiziológiáját Queenslandben, főként a Steve Irwin Wildlife Reserve-ben, a Cape York-félszigeten található 333 000 hektáros növény- és állatvilági szentélyben. A parkot az ausztrál kormány hozta létre élő emlékhelyként.
Az talán meglepő, hogy Irwin, bár ellentmondásos volt a vadon élő állatokkal kapcsolatos extravagáns, gyakorlatias megközelítése miatt, csendben összefogott komoly tudósokkal és természetvédőkkel, hogy valóban hozzájáruljon ennek a rejtélyes állatnak a szisztematikus természetrajzához. A sóskafélék szokásaival, tájékozódási képességeivel és magánéletével kapcsolatos felfedezéseik újragondolásra késztették az életmódjukat és a velük való együttélésünket. A kifejlett krokodiloknak az embereken kívül nincsenek természetes ragadozóik, valószínűleg azért, mert mi gonoszabbak vagyunk.
Akkor, amikor a természetvédelmi területek egyre intenzívebbé válnak, és az állatkertek és akváriumok egyre inkább részt vesznek a terepi természetvédelemben, elmosódik a határ a “terep” és az “állattartó létesítmény” között. Azzal, hogy Irwin a két világ között mozgott, a vadon élő állatok védelme és a fogságban történő tanulmányozásuk közötti kompromisszummal kapcsolatos dilemma közepébe csöppent. Ma ezt a dilemmát tovább bonyolítja a családjának a SeaWorldhöz fűződő kapcsolata, amelyet a 2013-as Fekete hal című dokumentumfilm óta keményen kritizálnak a gyilkos bálnákkal való bánásmódja miatt, és amelyről az egyik volt kiképző egy új, fanyar könyvet írt.
A kutatási projektet, amelyet Irwin segített elindítani, Craig Franklin, a Queenslandi Egyetem zoológusa vezeti, aki a Croc Hunter által kifejlesztett fogási technikák segítségével rengeteg sósbálnát fogott be, jelölt meg és engedett szabadon ausztrál vizekben. A műholdas és akusztikus telemetriával gyűjtött adatokat egy brisbane-i laboratóriumba sugározzák, amely feltérképezi az állatok tartózkodási helyét, és naplózza merülési idejüket és mélységüket. A projektet Irwinék állatkertje, szövetségi támogatások és magánadományozók finanszírozzák – valamivel több mint 6000 dollárért egy vadon élő, befogott krokodil “kizárólagos elnevezési jogát” lehet megszerezni.
Távolról sem csak ülő, magányos állatok, ahol egy domináns hím védi a területét, ahogyan azt korábban gondolták, a sós halakról kiderült, hogy összetett társadalmi hierarchiával rendelkező, messzire elvonuló lények. “A krokodilokat félreértik, mert nem aranyosak és bolyhosak” – mondja Bindi, aki az első nap óta a Franklin éves kirándulásainak egyik alappillére.
Amikor a bekötött szemű Daisy hosszú, mély morgást ad ki, Bindi egy olyan mosolyt villant, amely a Sydney-i Operaházat is megvilágítaná. “A krokodilok nagyon hangosak, meglehetősen intelligensek és nagyon-nagyon képesek a szeretetre” – mondja. “Amikor egy kifejlett nőstény a párja hasára hajtja a fejét, azt nem lehet másképp leírni, mint szerelemmel. Megvédik a kicsinyeiket és az otthonukat, és a legbájosabb humoruk van”. Akkor viszont lehet, hogy krokodilnak kell lenned ahhoz, hogy teljes mértékben értékelni tudd a rosszindulatát.
Van valami kifürkészhetetlen és őskori a krokodilban, mintha egy kissé kiakadt paleontológusokból álló bizottság tervezte volna. Neve a görög krokodeilos szóból származik, ami “a kövek féregét” jelenti. Az ausztrál kőféreg az Álomidőben, az aboriginalok mitológiájának animista keretrendszerében is nagy szerepet játszik. Az Arnhem Land-i Gagudju nép úgy véli, hogy Ginga, egy szellem-ős, aki segített létrehozni a régió sziklaalakzatait, átváltozott, miután véletlenül tüzet fogott. A vízbe vetette magát, hogy eloltsa a lángokat, és durva, göcsörtös hegek keletkeztek a hátán. Ő lett az első krokodil.
Az őslakosok hagyományosan a húsáért vadásztak krokodilokra, de az állat populációja stabil maradt a második világháború végéig, és a nagy teljesítményű puskák széles körben elérhetővé váltak. A kereskedelmi vadászok és a lövésre éhes sportolók válogatás nélkül mészárolták le őket. Amióta Ausztráliában az 1970-es évek elején védelmet kaptak, számuk újra fellendült, majd mintegy 100 000-re emelkedett.
A 23 krokodilfaj közül kettő él az ausztrál trópusok folyóiban, billabongjaiban és mangrove mocsaraiban: az édesvízi, vagy Johnson-krokodil, amely viszonylag ártalmatlan, és a félelmetes torkolati, vagy sósvízi krokodil, amely akár 20 láb hosszúra is megnőhet és több mint egy tonnát nyomhat. A kettő elterjedési területe némileg átfedi egymást, és néha a nagyobb és sokkal agresszívebb sós krokodil kiadós ebédet ad az édesvízűnek.
Robert Irwinnek igaza volt: A sóskák kegyetlenül hatékony gyilkológépek. Közel 70 egymásba nyíló foggal rendelkeznek, melyek közül sok olyan éles, mint egy steak-kés. Ha az egyik letörik, alatta van egy másik, ami pótolja. Számos izom zárja a vadállat állkapcsát, de csak néhány nyitja azt.
Az elmúlt 70 millió év alatt nem sok minden változott a sóskák evolúciós felépítésében. Ez az archoszaurusz behemót nappal és éjszaka is jól lát, és három pár szemhéja van, amelyek közül az egyik úszószemüvegként működik, hogy megvédje a krokodil látását a víz alatt. Egy másik hártya a helyén tartja a nyelvet, megakadályozva, hogy a víz megteljen a tüdővel, ezért a krokodil még megvetés közben sem tudja kidugni azt.
A sóshalak halálos türelemmel – ha kell, napokon át – becserkészik zsákmányukat, megtanulva annak szokásait és táplálkozási idejét. A krokodil a felszín alatt, a vízpart közelében ólálkodik, készen arra, hogy lesben álljon bármire, amire rá tudja szorítani az állkapcsát – szarvasmarhára, vaddisznóra, kengurura, sőt még más krokodilokra is, amikor azok inni jönnek. Folyamatos éberségben vannak, felfedik magukat, és csak akkor csapnak le, ha biztosak a sikerben.
Lunging és csámcsogva, a sóska végrehajtja a haláldobást: A farok dugóhúzó csattanásával megpördül, a test megcsavarodik és szaltózik, miközben a csavaró nyomatékot a fej és a nyak erőteljes találkozásánál elnyeli. A zavart áldozatot a mélyebb vízbe vonszolják és megfullad. Ahelyett, hogy azonnal lenyelné az ételt, a krokodil időnként a maradékot egy szikla vagy fatörzs alá dugja, hogy hagyja lebomlani, és később visszatérjen, hogy újra táplálkozzon. Ahol a krokodilok uralkodnak, ott a krokodilok uralkodnak: Tartsd távol a karmaidat a zsákmányomtól.
Nem véletlenül hívják a sósokat emberevőknek. Ausztráliában évente átlagosan egyet támadnak meg és esznek meg. Tavaly hármat is elvittek. Az emberi rutinra való érzékenységük egyenesen idegesítő. Ahogy Bill Bryson írta a Napégette országban című útirajzában: “A krokodilgyilkosságok krónikái tele vannak olyan történetekkel, amelyekben az emberek néhány centiméteres vízben állnak, vagy egy parton ülnek, vagy az óceán partján sétálnak, amikor hirtelen kettéhasad a víz, és mielőtt még kiáltani tudnának, nemhogy tárgyalni, elragadják őket, hogy nyugodtan felfalják őket.”
A legsúlyosabb felfalást 1945-ben jelentették a japánok visszavonulása során a Bengáli-öbölben a Ramree-szigetnél vívott csatában. Brit katonák bekerítették a mocsaras területet, amelyen keresztül a japánok visszavonultak. A feltételezések szerint közel 1000 katonát marcangoltak halálra az ott élő sóskafélék.”