A korai egyház viszonya a késő judaizmushoz
A kereszténység a judaizmuson belüli mozgalomként indult egy olyan időszakban, amikor a zsidóságot kulturálisan és politikailag már régóta idegen hatalmak uralták, és a vallásukban (és nem a politikában vagy kulturális eredményeikben) találták meg közösségük gerincét. Ámósztól (i. e. 8. század) kezdve Izrael vallását feszültség jellemezte az egyistenhit fogalma és a (minden nemzetre vonatkozó) egyetemes üdvösségideál, valamint az Isten által Izraelre vonatkozó különleges kiválasztottság fogalma közötti feszültség. A hellenisztikus korban (i. e. 323-3. század) a zsidók szétszóródása a Földközi-tenger keleti mediterrán országaiban és a Római Birodalomban megerősítette ezt az univerzalista tendenciát. Az idegen uralkodók, különösen a szíriai király, IV. Antiókhosz Epifánész (i. e. 168-165-ben) kísérletei azonban, hogy Palesztinában a görög kultúrát erőltessék, sok zsidó részéről buzgó ellenállást váltottak ki, ami Júdás Makkabeus lázadásához vezetett Antiókhosz ellen. A palesztinai judaizmusban az elkülönülés és a kizárólagosság volt az uralkodó hangnem. A más területekre irányuló zsidó misszionáriusoktól szigorúan elvárták, hogy a körülmetélés, a kóser ételek, a szombatok és más ünnepek jellegzetes zsidó szokásait erőltessék. Más zsidók azonban nem voltak ennyire kizárólagosak, befogadták a görög kultúrát és elfogadták a megtérőket anélkül, hogy megkövetelték volna a körülmetélést.
A legkorábbi keresztény egyházak viszonya a judaizmushoz elsősorban két kérdésben fordult meg: (1) a Názáreti Jézus messiási szerepe és (2) a mózesi törvény mindenkire vonatkozó állandó érvényessége.
A cambridge-i Corpus Christi College Master and Fellows jóvoltából
A héber Szentírás a történelmet egy gondviselési dráma színpadaként mutatta be, amely végül Isten diadalával végződik a csalódás minden jelenlegi forrása felett (pl, idegen uralom vagy Izrael bűnei). Isten uralmát egy felkent fejedelem, vagy Messiás (a mashiaḥ, “felkent” szóból) fogja megalapítani, aki Dávid vonalából származik, Izrael királya volt az i. e. 10. században. A dráma beteljesedéséhez vezető helyes út azonban némi nézeteltérés tárgyát képezte. A különböző csoportok között voltak az arisztokratikus és konzervatív szadduceusok, akik csak Mózes öt könyvét (a Pentateuchust) fogadták el, és akiknek élete és politikai hatalma szorosan összefüggött a templomi istentisztelettel, valamint a farizeusok, akik elfogadták a szóbeli hagyomány erejét, és akiket tudományuk és jámborságuk miatt széles körben tiszteltek. A farizeusok nemcsak a Pentateuchon kívüli bibliai könyveket fogadták el, hanem a judaizmusban újabban elfogadott tanokat – például a feltámadásról és az angyalok létezéséről szóló tanokat – is magukévá tették, amelyek közül sok az apokaliptikus várakozásokból eredt, amelyek szerint a történelem beteljesedését Isten drámai, kataklizmikus beavatkozása fogja előjelezni az emberek ügyeibe. A jeruzsálemi Nagy Szanhedrin (központi tanács) farizeusokból és szadduceusokból egyaránt állt. A zélóták agresszív forradalmárok voltak, akik Róma és a többistenhit elleni erőszakos ellenállásukról voltak ismertek. Más csoportok voltak a Heródesek, a Heródesek (egy Rómát támogató dinasztia) kliens királyságának támogatói, akiket a zélóták gyűlöltek, valamint az esszénusok, egy kvázi szerzetesi disszidens csoport, amely valószínűleg a holt-tengeri tekercseket megőrző szektát is magában foglalta. Ez utóbbi szekta nem vett részt a jeruzsálemi templomi istentiszteleten, és más vallási naptárat tartott, sivatagi visszavonultságukból várták az isteni beavatkozást, és prófétai írásokat kutattak a beteljesedésre utaló jelek után.
Az, hogy Jézus követői milyen kapcsolatban álltak e csoportok némelyikével, nem világos. A kanonikus evangéliumokban (az egyház által hitelesnek elfogadott evangéliumokban) a kritika fő célpontjai az írástudók és a farizeusok, akiknek a judaizmus hagyományaihoz való ragaszkodását legalisztikusnak és kicsinyesnek mutatják be. A szadduceusok és a heródesiek szintén barátságtalan képet kapnak. Az esszénusokról soha nem esik szó. Simon, Jézus 12 tanítványának egyike zélóta volt vagy volt valaha. Jézus valószínűleg közel állt a farizeusokhoz.
A kor társadalmi és politikai viszonyai között sem a szadduceusok, sem a zélóták számára nem lehetett hosszú jövő: az apokaliptikus álmok megvalósítására tett kísérleteik Júdea pusztulásához és a templom lerombolásához vezettek a rómaiak elleni két nagy zsidó felkelés után, 66-70-ben és 132-135-ben. Sok zsidó számára, akiket 135 után kitiltottak Jeruzsálemből, a választás tehát a farizeusok és a kialakulóban lévő keresztény mozgalom között volt. A Misnában (szóbeli törvény) és a Talmudban (a szóbeli törvény kommentárja és kiegészítése) rögzített farizeizmus lett a normatív judaizmus. Azáltal, hogy a pogány (nem zsidó) világra tekintett, és gondosan elhatárolta magát a zélóta forradalmároktól és a farizeusoktól, a kereszténység lehetővé tette a világvallás eszményét, a zsidó sajátosság és kizárólagosság feláldozása árán. Az a tény, hogy a kereszténységnek sohasem sikerült a zsidóknak csak egy kis kisebbségét megnyernie, inkább a teológusok, mint a történészek számára rejtély.