A Prince George’s megyei kecskeember történetének annyi változata van, hogy szinte lehetetlen tisztán tartani őket. Egyesek szerint ő csak egy magányos, dühös kecskepásztor, aki megvadult, miután tizenévesek babrálása miatt holtan találta szeretett kecskéit. Mások szerint egy családba tartozik a Nagylábúval – egy mitikus fenevaddal, amely a Földön kószál. Talán mind közül a legbizarrabb történetben a Kecskeember a Beltsville-i Mezőgazdasági Kutatóközpontban végzett hátborzongató kísérlet eredménye. Az USDA létesítménye valójában kénytelen volt ezt tagadni.
A Kecskeember szerelmeseket terrorizál, tiniket üldöz, és kutyákat fejez le. Kiabál, visít, és igen, kecskehangokat ad ki. Az egész régióból jelentették már a megjelenését. Évtizedek óta félelmet és bűvöletet kelt, de a történész, író és Mark Opsasnick, a marylandi legenda első számú szakértője szerint létezik egy kanonikus Kecskeember eredettörténet. És ez a bowie-i Fletchertown Roadon kezdődik.
A Kecskeembert először 1971. október 27-én említette a média a bowie-i Prince George’s County Newsban. A cikkben Karen Hosler író mélyre merült a Marylandi Egyetem Folklórarchívumában. Megemlíti a Kecskeembert a szellemekkel és a Boaman nevű valamivel együtt, amelyek szintén kísértik a Fletchertown Road körüli erdőket. Két héttel később Hosler újabb újságcikket írt “A lakosok attól tartanak, hogy a kecskeember él” címmel: Lefejezett kutyát találtak Old Bowie-ban”. A cikk egy család – az Edwards – eltűnt, Ginger nevű kiskutyájuk keresését írta le. Napokkal később Gingert a Fletchtown Road közelében találták meg – holtan és fej nélkül.
A cikk összekapcsolta az elhunyt kutyát a Kecskeemberrel, mondván, hogy egy csapat tizenéves lány (köztük Edwardsék 16 éves lánya, April) furcsa hangokat hallott és egy hatalmas lényt látott a kutya eltűnésének éjszakáján. Arról is beszámolt, hogy a Fletchertown Road mentén egyre többször észlelnek egy “hátsó lábain járó, állatszerű lényt”.
November 30-án a Kecskeember a Washington Postnak köszönhetően először mutatkozott be a szélesebb közönségnek. A “Egy legendás alak kísért a távoli Pr. George’s Woods Woods”, azonosítja a fiatalembereket, akik megtalálták Ginger-t: Ray Hayden, John Hayden és Willie Gheen. A Prince George’s megyei rendőrséget is idézi a cikk, mondván, hogy “a legenda generációról generációra száll”, és hogy az utóbbi időben egyre több hívást kapnak Kecskeember-észlelésekről.
Opsasnick mindössze néhány mérföldre nőtt fel Bowie-tól Greenbeltben, és nagyon tisztán emlékszik arra, amikor először hallotta a Kecskeember-legendát. Hetedik osztályos volt, és barátja idősebb testvére autójának hátsó ülésén ült. “Elvittek minket… amikor a hátsó ülésen viselkedtünk, azt mondták nekünk, hogy fogjuk be a pofánkat, vagy kiraknak minket a Fletchertown Roadon, és a Kecskeember elkap minket” – meséli Opsasnick. Beleszeretett a történetbe.
Amíg a Roosevelt középiskolába járt, Opsasnick és barátai “Kecskemétre mentek vadászni”. Valójában a szörny keresése a helyi tinédzserek rögeszméjévé vált. Opsasnick olyan Kecskeember-partikat ír le a Fletchertown Roadon (és a közeli Crybaby Bridge hídon a Lottsford Roadon), amelyek úgy hangzottak, mintha a Dazed and Confused című filmben lennének. “1979 Halloween éjszakája életem egyik legőrültebb éjszakája volt” – mondja Opsasnick.
Dr. Barry Pearson a Marylandi Egyetem angol tanszékének folklórprofesszora, és ő vezette a fent említett Marylandi Egyetem folklórarchívumát. Még ma is azt mondja: “Ha az első tanítási napon megemlítem a Kecskeembert, az összes helybéli pontosan tudja, miről beszélek.”
Pearson szerint a Kecskeember legendáját a 60-as és 70-es évek autós kultúrája befolyásolta, amely a tizenéveseknek szabadságot adott, hogy felfedezzék a körülöttük lévő világot. Talán ahhoz is köthető, amit a diákok a görög kultúráról és a félig ember, félig kecske istenről, Pánról tanultak az iskolában. Minden bizonnyal az újságok beszámolói is segítettek. És a kecskék amúgy is eléggé ijesztőek: “A kecskék köztudottan büdösek és néha elég bájosak, de ha jobban megnézed őket, különösen a szemüket, akkor a maguk módján tényleg ijesztőek” – mondja Pearson.
1987-ben Opsasnick a Strange Magazine-nak kezdett írni, és nem vesztegette az időt a Kecskeemberre. 1994-ben megírta a szerinte első alaposan kutatott cikket a legendáról, “A kecskeember nyomában” címmel. (Később a cikket könyvének egy fejezetévé bővítette). Felkutatta az Edwards családot és azokat az embereket, akik megtalálták Ginger-t.
John Hayden elmondta Opsasnicknek, hogy ő és a többiek előző este láttak egy állatot – körülbelül két méter magas volt, két lábon járt, és szőrös volt. Hayden azt is megjegyezte, hogy “magas hangot adott ki, mintha visítana”. Opsasnicknek sikerült beszélnie April Edwardsszal, Ginger tulajdonosával is. “Az emberek idejöttek és folklórnak nevezték, az újságok pedig tudatlan parasztoknak állítottak be minket, akik nem tudnak jobbat” – mondta Edwards – “de amit én láttam, az valódi volt, és tudom, hogy nem vagyok őrült….. Bármi is volt, elhittem, hogy megölte a kutyámat.”
Mark Opsasnick nem hisz a Kecskeember létezésében: “Nem tudok hinni valamiben, amíg nem látom a saját szememmel” – mondja. Rosszul érzi magát, hogy ezt mondja, mert őszintén hisz abban, hogy az emberek, akikkel beszélt, láttak valamit. “Úgy értem, ebben a világban bármi lehetséges” – mondja. “Talán van egy félig ember, félig állat teremtmény odakint.”
Matt Blitz az Obscura Society D.C. vezetője, az Atlas Obscura valós világot felfedező ága. A világ rejtélyeinek felfedezéséről ír a Smithsonian Magazine, az Atlas Obscura és a Washingtonian számára.