2008 végén a London School of Economics akadémikusaival tartott találkozón II. Erzsébet királynő megkérdezte, miért nem látta senki előre a háború utáni időszak legsúlyosabb pénzügyi válságát. Az úgynevezett nagy gazdasági recessziót, amely 2008 végén kezdődött és 2009 közepéig tartott, az ingatlanok és más eszközök egekbe szökő árainak hirtelen összeomlása váltotta ki – valami, ami visszatekintve nyilvánvaló, de amit mégis úgy tűnt, senki sem látott előre.
Túlságosan valószínűnek tűnik, hogy most ugyanezt a hibát készülünk elkövetni azzal, hogy túlságosan derűlátóak vagyunk a mai eszköz- és hitelpiaci buborékokkal kapcsolatban.
Kétségtelen, hogy az amerikai és a világgazdaság jól kilábalt a koronavírusos gazdasági recesszió mélységeiből. Az is kétségtelen, hogy hatékony vakcinákat fejlesztettek ki, és most terjesztik őket. Ahogy azonban a Nemzetközi Fizetések Bankja folyamatosan figyelmeztet bennünket, a globális eszköz- és hitelpiaci árak ismét jóval a mögöttes értékük fölé emelkedtek – más szóval, buborékos területen vannak. Ráadásul, ahogy egészségügyi szakértőink folyamatosan figyelmeztetnek bennünket, még mindig át kell esnünk egy sötét koronavírusos télen, mielőtt a lakosság elegendő része beoltva lesz ahhoz, hogy visszatérhessünk a gazdasági normalitáshoz.
Figyelembe véve, hogy a közgazdászok gyakorlatilag hallgatnak a mai buborékok jelentette veszélyről és a világgazdaság újabb lejtmenetének kockázatáról, el kell gondolkodnunk azon, hogy egy-két év múlva, amikor a buborékok végül kipukkadnak, a királynő nem fogja-e ugyanezt a kérdést feltenni.
Ez a hallgatás annál is meglepőbb, mivel a buborékok ma már sokkal elterjedtebbek és a világgazdaság sokkal jobban eladósodott, mint tizenkét évvel ezelőtt. Míg 2008-ban a buborékok nagyrészt az amerikai ingatlan- és hitelpiacokra korlátozódtak, ma már a világgazdaság szinte minden szegletében megtalálhatóak. Valójában az amerikai tőzsdei értékelések ma az 1929-es piaci összeomlást megelőző értékekre emlékeztetnek, miközben az olyan súlyos fizetőképességi problémákkal küzdő országok, mint Olaszország, Spanyolország és Portugália mind képesek nulla kamatláb mellett kölcsönt felvenni.
Ugyanilyen aggasztó az a hatalmas adósságfelhalmozódás, amely világszerte tapasztalható. Még a világjárvány kitörése előtt a sok éven át tartó olcsó pénz miatt a globális adósságszintek a 2008. szeptemberi Lehman-csőd előtti szintek fölé emelkedtek. A világjárvány után a globális adósságszintek még magasabbra szöktek, mivel a költségvetési hiányok felduzzadtak, és a vállalatok kénytelenek voltak hitelfelvételi mámorba kezdeni.
A feltörekvő piacgazdaságok, amelyek jelenleg a világgazdaság mintegy felét teszik ki, és amelyeket a világjárványhoz kapcsolódó zavarok, az alacsony nemzetközi nyersanyagárak és az exportjuk iránti gyenge külső kereslet tökéletes gazdasági vihara sújtott, különös aggodalomra adnak okot. Ennek következtében ezek a gazdaságok rekordmagas adósságszinttel és szokatlanul magas költségvetési hiánnyal küzdenek. Ez most arra készteti a Világbankot, hogy megjósolja: csak idő kérdése, hogy mikor látjuk a feltörekvő piaci adósságcsődök és átstrukturálások hullámát, amely jelentős hatással lehet a globális pénzügyi rendszerre.
A nagyon magasan eladósodott és rendszerszinten fontos dél-európai országok, mint Olaszország és Spanyolország, szintén aggodalomra adnak okot. Ezeknek a gazdaságoknak most magasabb az adósságszintjük és sokkal nagyobb a költségvetési hiányuk, mint a 2010-es európai államadósság-válság idején. Mint korábban is, az euró kényszerzubbonyába szorulva ezeknek az országoknak lesz a legnagyobb nehézsége, hogy csökkentsék költségvetési hiányukat és helyreállítsák az államadósság fenntarthatóságának látszatát. Úgy tűnik, hogy ezzel egy újabb európai államadósság-válságra készülünk.
A New York-i Egyetem csődszakértője, Ed Altman arra figyelmeztet, hogy a járvány nyomán a kis- és közepes méretű amerikai csődök száma megugrik. Eközben Janet Yellen már régóta figyelmeztet a túlzott eladósodásra az erősen tőkeáttételes adósságpiacon.
A 2008-as amerikai ingatlan- és hitelpiaci válság után Chuck Prince, a Citibank korábbi vezérigazgatója azzal magyarázta bankja spekulatív tevékenységét a buborék idején, hogy amikor szól a zene, akkor táncolni kell. Ma, amikor a világ nagy központi bankjai továbbra is bőséges likviditással látják el a piacokat, aligha lehet kétséges, hogy a zene szól, és a piacok táncolnak.
A kérdés, amit úgy tűnik, senki sem tesz fel, az, hogy mi történik, ha a zene abbamarad? Ez valószínűleg sok magyarázkodnivalót hagy Erzsébet királynőre, amikor a zene abbamarad, és senki sem figyelmeztette őt arra az összeomlásra, amely szinte biztosan követni fogja a buli végét.