5. c-moll szimfónia, op. 67

Szimfónia, op. 67, c-moll. 5. c-moll, op. 67, Ludwig van Beethoven német zeneszerző zenekari műve, amelyet széles körben a baljóslatú négyhangú nyitómotívumról ismernek – amelyet gyakran a “kopogtató sors” zenei megnyilvánulásaként értelmeznek -, és amely a kompozíció során különböző formában visszatér. A szimfóniát 1808. december 22-én mutatták be Bécsben, és hamarosan olyan mércévé vált, amelyhez sok más szimfónia mérhető volt.

Beethoven rendszerint egyszerre több művön dolgozott. Nem sokkal azután, hogy 1803-ban befejezte a 3. Esz-dúr (Eroica) szimfóniát, elkezdte írni a ma 5. c-moll szimfónia néven ismert művet, de a kezdeti haladás lassú volt, és csak 1807-08-ban dolgozott intenzíven a darabon. Közben elkezdett írni egy másik szimfóniát, amely ma F-dúr 6. szimfónia (Pastorale) néven ismert. Beethoven a két szimfóniát szinte egy időben fejezte be 1808-ban, és a két szimfóniát együtt mutatták be ugyanazon a kizárólag Beethoven-műsorban. Ezen az első előadáson azonban a Pastorale az ötös számot viselte. Valamikor a premier és a kiadás között Beethoven átszámozta a két kompozíciót: a c-moll az Ötödik szimfónia, az F-dúr pedig a Hatodik szimfónia lett.

A c-moll szimfóniáról a bemutató idején a zenekritikusok keveset szóltak, de másfél évvel később a mű egy másik előadása igen kedvező kritikát kapott az Allgemeine musikalische Zeitungban (“Általános zenei lap”):

A birodalom mély éjszakáján át izzó sugarak lövellnek át, és hatalmas árnyakra leszünk figyelmesek, amelyek emelkednek és süllyednek, közelednek hozzánk, és eltörlik, de a végtelen vágyakozás fájdalmát nem, amelyben minden öröm, amely az ünneplés hangjaiban hömpölygött, elsüllyed és elmerül, és csak ebben a fájdalomban – a szeretet, a remény, az öröm (önfelemésztő, de nem pusztító), amely minden szenvedély teljes hangú harmóniájával akarja feltörni keblünket – élünk tovább, mint elragadtatott látnokok!”

A 21. században kevés kritikus ír ilyen leíró energiával, talán azért, mert kevés zenekritikus regényíró, zeneszerző és festő. Ebben az esetben azonban a recenzens a tökéletes német művész, E.T.A. Hoffmann volt.”

Az 5. szimfónia Hoffmann színes értékelése óta sok elemzésen esett át, és az első négy hangja nagy figyelmet kapott. E hangok hangmagassága és ritmusa – három egyenlő hosszúságú G, amelyet egy kitartott Esz követ (a G alatt) – részben egy c-moll akkordot körvonalaz, és végső soron a szimfónia alaphangnemét hirdeti. Talán még ennél is jelentősebb, hogy ezek alkotják az egész kompozíció ritmikai és dallami horgonyát. Maga Beethoven állítólag úgy írta le a figurát, hogy “a sors kopogtat az ajtón”. Ez egy szuggesztív kép, de az attribúció forrása, Beethoven valamikori barátja, Anton Schindler híres volt arról, hogy nem hagyta, hogy a tények egy jó történet útjába álljanak. Mindenesetre a “sors”-téma vagy “sors”-motívum fogalma máig népszerű maradt.

A szimfónia szonátaformájú első tételében, az “Allegro con brio”-ban az alapmotívum különböző karaktereket ölt – néha vészjóslót, néha diadalmasat -, ahogy a zenekar egyik szakaszából a másikba vándorol, különböző hangmagassági központokba vált, és különböző dinamikai szinteken szólal meg. A tétel végén egy rövid oboaszóló megható kontrasztot nyújt az őt körülvevő zenei viharral szemben. A líraibb második tétel, az “Andante con moto” két, variációs formában váltakozó témából áll. A tétel második témájában a “sors” motívum általános ritmusa kiemelkedik. A harmadik tétel, az “Allegro” scherzo és trió formájában szólal meg. Finoman kezdődik, egy olyan témával, amely a “sors” ritmusát használja. Ez a ritmus hamarosan kirobbanóan előtérbe kerül, mielőtt a triószakaszban egy merész és mozgalmas fúgális csúcspontra váltana. A scherzo első hangulata aztán nagyon lágyan tér vissza, mielőtt a szimfónia szünet nélkül beleveti magát a lángoló negyedik és zárótételbe. A harmadik tételhez hasonlóan a finálé is az “Allegro” feliratot viseli, és a második tételhez hasonlóan a második témában is a “sors”-ritmust használja. A finálé visszatér az első tétel szonátaformájához, de egy nagy energiájú kodával zárul, amely a szimfónia záró kadenciája felé száguldva fokozza a tempót és a hangerőt.

Beethoven V. szimfóniájának jellegzetes motívuma a klasszikus zenén túl is óriási vonzerővel bír. A második világháború alatt például a szövetséges erők a győztes pillanat jelzésére használták, mivel ritmusa – rövid, rövid, rövid, rövid, hosszú – megegyezett a Morse-kód V betűjével. Az 1970-es évek közepén Walter Murphy amerikai zenész kiadta az “A Fifth of Beethoven” című népszerű diszkófelvételt, amely a szimfónia első tételének jellegzetes motívumán és más elemein alapult. A “sors” alakja számos filmben is szerepelt, és televíziós reklámokban is használták már különböző termékek és szolgáltatások reklámozására, az italoktól kezdve a vegyesboltokon át az internetes böngészőig. Több mint két évszázaddal a bemutatója után Beethoven V. szimfóniája – különösen a négyhangú alaptéma – figyelemre méltóan tartós maradt.