By Tim Coffman / February 6, 2020
Az énekesekre hajlamosak dívaként tekinteni saját zenekaraikban. Ahelyett, hogy hangszeren játszanának, ezeknek az embereknek csak torokfájás nélkül kell megjelenniük és énekelniük, hogy a nap végén megkapják a nagy csekket. Van azonban énekesnek lenni, és van frontembernek lenni.
A frontember az, aki a legtöbb testiséget hozza egy zenekar műsorába. Mivel a többi tagnak megmarad a hangszerjáték, a frontembernek képesnek kell lennie a színpadon mozogni, miközben gondoskodnia kell arról, hogy a közönség minden percben jól érezze magát. Mivel általában hangszer nélkül maradnak, az énekeseknek általában a hangjukat kell használniuk, hogy átadják egy dal érzelmeit, amellett, hogy fel-alá rohangálnak a színpadon. Nem számít, milyen jó a hangszerelés, a frontember mindig rendelkezik azzal az X-faktorral, amely a közönséget mohón a színpadra szegezi.
A zenei érzelmek közönségre való átültetésével a frontember az a tag, aki a rockkoncertet a zenénél nagyobb dolognak érezteti. A klasszikus rock dicső napjain keresztül ezek az énekesek évtizedeken keresztül a tenyerükből ettek a közönségnek.
Ozzy Osbourne – Black Sabbath
A 70-es évek elején a metálnak gyorsan nőtt a rajongótábora, a Black Sabbath volt a hard rock világában minden gonoszság elsődleges forrása. Bár Tony Iommi gitárjátékától végigfut a hideg a hátunkon, Ozzy Osbourne zsigeri üvöltései teljesen megrémítették a közönséget.
A Sabbath lemezei kezdetben szinte démonikusan hangzottak Osbourne dübörgő jelenlétével, ahogy a “Paranoid”-tól a “Sabbath Bloody Sabbath”-ig mesélt a sötétségről. Amikor a Sabbath színpadra lépett, Osbourne valami egészen mássá vált.
A lemezeken jelenlévő aljas hangnak hirtelen arca lett, és tiszta őrületet kiáltott. Míg a zenekar legtöbb tagja hajlamos volt viszonylag mozdulatlanul állni, Osbourne olyan volt, mint egy őrült, aki nemrég szökött meg egy elmegyógyintézetből. Miközben a zenekar a végzet riffjeit adta elő, Osbourne a kizökkent eufória arckifejezésével állt ott. Szinte úgy tűnt, mintha minden egyes szó, ami elhagyja a száját, egy transzszerű beavatás lenne a Sabbath őrült világába.
Az az aura, amit Ozzy teremtett, a Sabbath után egy hasonlóan sikeres szólókarrierhez vezetett, amely még több sátáni züllöttségről szóló történetet tartalmazott. A Sabbath után a rock a partizenéből a szonikus boszorkányságba ment át, Ozzyval mint a sötétség főpapjával.