A hallottakkal ellentétben valójában rengeteg vita zajlik.
A kereszténység legfontosabb fogalma az, hogy elfogadjuk Jézust megváltónkként. Kérdezd meg a világ kb. kétmilliárd hitvalló keresztényét, és valószínűleg egyetértenek ezzel. Abban is általában egyetértenek, hogy Krisztus által az emberiség valamilyen módon megbékélt Istennel. Ezt nevezik engesztelésnek. Ez egyike azon kevés tisztán angol szavaknak a teológiában, amelyek nem a héber, görög vagy latin nyelvből származnak. Ez az “egybeesés”, mint a “harmóniában lenni” szóösszetétel. Ha “eggyé” válsz Istennel, akkor engesztelsz. Az engesztelés tehát “az ember megbékélése Istennel Krisztus áldozati halála által.”
Amiben sokkal kevésbé van egyetértés, az az, hogy ez hogyan és miért valósul meg. Krisztus visszahozott minket Istenhez, de hogyan? Miért voltunk eleve elszakítva Istentől? Krisztus engesztelő munkája a Fiúról, az Atyáról vagy rólunk szól? Egy ilyen fontos kérdésre a Biblia nem igazán ad egyértelmű választ. Természetesen minden elméletre bőséges alátámasztást lehet találni a különböző bibliai szakaszokban, mint ahogy a kereszténység bármely más teológiai felfogására is.
Számomra ez a legfontosabb kérdés a kereszténységben: Hogyan békült meg az emberiség Istennel Krisztus által? “Semmi sincs a keresztény rendszerben” – írta John Wesley – “nagyobb jelentőségű, mint az engesztelésről szóló tanítás”. Az, hogy hogyan válaszolunk erre a kérdésre, alapvetően meghatározza, hogyan látjuk a világot és hogyan éljük az életünket.”
Ebben a rövid esszében öt elméletet fogok felvázolni, amelyek a (főként nyugati) keresztény gondolkodást alakították. Megjegyzendő, hogy ennél sokkal több elmélet létezik, és sok tinta került ennek a meglehetősen egyszerű, mégis hihetetlenül összetett kérdésnek a megvitatására és megcáfolására. Nem fogom megkísérelni, hogy megváltoztassam a véleményedet arról, amit én hiszek, de remélem, hogy olvasás közben elgondolkodva és imádkozva elgondolkodsz a saját válaszaidon.
A kereszténység első ezer évében a legtöbb keresztény úgy hitte, hogy Krisztus váltságdíj volt, amelyet a Sátánnak fizettek azért cserébe, hogy az embereket megszabadítsa a bűn rabságából. A Sátán az emberiséget a bűnbeesés óta uralta, és csak a tökéletesen ártatlan Jézus lelke lehetett elfogadható fizetség az emberiségnek az Atyához való visszatéréséért. De az ördög tudta nélkül Jézus egyben Isten is volt. Így három nap múlva Jézus elhagyta a poklot, és visszatért a mennybe, hogy az Atya jobbján üljön.
A legerősebb bibliai alátámasztása ennek az elméletnek, amelyet az engesztelés váltságdíj-elméletének neveznek, magának Jézusnak a szavaiból származik: “Ahogyan az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy szolgáljon, és hogy az ő életét adja váltságul sokakért” – Máté 20:28 (lásd még Márk 10:45 és 1Timóteus 2:5-6).
Nyssai Szent Gergely, aki a Kr. u. 300-as években élt, és alapvetően alakította a Szentháromságról való mai gondolkodásunkat, ezt egyfajta csalafintaságnak nevezte. Isten “a mi természetünk fátyla alá rejtőzött, hogy így, mint a kiéhezett halak, a hús csalija mellett a horgot is elnyelje”. Greggory szavait itt azért használom, hogy bemutassam, hogy ez nem egy marginális nézet volt. Ez volt az engesztelés fő nézete, az egyház vezető gondolkodóinak nézete.
A gondolat, hogy Jézus halála váltságdíj volt az ördögnek, őrültségnek tűnhet számunkra, de nem is olyan őrültség, ha megnézzük azt a kultúrát, amely ezt létrehozta. Ahogy egy történész megjegyzi, a késő ókorban nem volt szokatlan, hogy “fosztogató bandák” kóboroltak “utazókat elfogva és fizetséget követelve a szabadon bocsátásukért”. A jó és a rossz közötti kettősségnek volt egy nagyon is valós érzete is, amely a mai fővonalbeli és liberális protestánsok számára nagyon idegennek tűnhet, ha nem is a kortárs evangélikusok számára. Írja egy teológiatörténész: “A korai keresztények annyira tudatában voltak a sátáni ihletésű gonoszság átható voltának (lásd a Jelenések könyvét), hogy erős dualista tendenciákat alakítottak ki: Isten az egyik oldalon, az ördög a másikon, és a kettő között nem volt semleges talaj.”
Ez a dualizmus az, ami a váltságdíj-elmélet legtöbb kritikusát aggasztja. Egy író veszélyesnek nevezte ezt a dualizmust, mert “többek között éppen Isten szuverenitását fenyegeti”. Lényegében bizonyos tekintetben egyenrangúvá teszi a Sátánt Istennel. Miért kellene Istennek fizetnie a Sátánnak bármit is? Miért lenne adósa a Sátánnak?
# 2 – A középkori nézet: Krisztus mint helyettesítő
Ezek a kérdések annyira nyugtalanítottak, hogy egy ember szigorú kritikát fogalmazott meg a váltságdíjas vezeklésről egy olyan könyvben, amelynek hatása még ma is érezhető. 1099-ben Canterburyi Szent Anselm Cur Deus Homo, vagyis “miért lett Isten emberré” címmel írt. A váltságdíj-elméletet vette górcső alá. “Anselm számára – írja egy történész – abszurd volt az a gondolat, hogy az ördögnek, a teremtőjének valaha is adósa lehetne. Az isteni lény abszolút szabadságát nyeri vissza, mert Anselm számára Istennek joga van úgy cselekedni a saját teremtményében, ahogyan neki tetszik.”
Ebben az elméletben Isten becsületét sérti a bűnünk. És ez a sértés nem maradhat válasz nélkül, Isten becsületét helyre kell állítani. De az ember, mivel sokkal kisebb Istennél, soha nem tudja egyedül helyreállítani ezt a becsületet. “Az adósság teljes, a kötelezettség, hogy megfizesse, teljes, az erő, hogy megfizesse, nulla”. A választ tehát Krisztus áldozatában találjuk meg: teljesen ember, ő tud engesztelni az emberért, teljesen Isten, ő tudja helyreállítani Isten becsületét. Ez a helyettesítő engesztelés.
Anselm ezt így írja le a Cur Deus Homo című könyvből vett párbeszédben, amelyet egy másik Boso nevű szerzetessel folytat:
Anselm:
Boso: Ebből következik.
Anselm: De az emberiségen kívül senkinek sem kellene megtennie – különben az emberiség nem tett elégtételt.
Boso: Semmi sem lehetne igazságosabb.
Anselm: … Ha tehát Istenen kívül senki sem teheti meg, és az emberen kívül senkinek sem kellene megtennie, akkor kell lennie egy Istenembernek, aki megtenné.
Boso: Áldott legyen az Isten.
Vicc mellékesen: Boso Anselm fő fóliája a Cur Deus Homo című könyvben, állandóan téved, és Anselm állandóan kijavítja. Egyes feltételezések szerint innen származik Bozo, a bohóc neve.
Még egyszer: fontos megérteni azt a kultúrát, amelyben Anselm írt. Nagyjából ugyanakkor, amikor Anselm kikristályosította elméletét, miszerint Isten elégtételt követel, a késő középkorban Európában kialakulóban volt a feudális rendszer. Ebben az új rendszerben a társadalom rendje arra az elképzelésre épült, hogy tartozol valakinek valamivel. A földet megművelő szörfösök a földet birtokló uraknak és lovagoknak tartoztak a védelemmel, akik egy regionális úrnak vagy uralkodónak tartoztak hűséggel. A rendi rendszer inkább személyes (vagy legalábbis félig személyes) kapcsolatokon alapult, mintsem szigorú törvénykönyvön. Ha valamit rosszul csináltál, megsértetted a feletted álló személy becsületét. Minél előkelőbb személyt sértettél meg, annál nagyobb jóvátételre volt szükséged.”
Ha ez az elképzelés, miszerint Krisztus helyettesítő személy, némileg ismerősen hangzik számodra, az azért van, mert mindjárt látni fogod, hogyan fejlődik.”
#3 – A református nézet: Krisztus magára veszi a büntetést
Ötszáz évvel azután, hogy Anselm azt állította, hogy Krisztus engesztelő munkája helyettesítő volt, a reformáció gondolkodói, mindenekelőtt Kálvin János, még tovább mentek. Számukra nem arról volt szó, hogy Isten becsületét sértették volna meg. Arról volt szó, hogy Isten, a világegyetem végső bírája nem hagyhatja büntetlenül az emberi bűnt. De, mint Anselm elméletében, az ember annyira elmaradt Istentől, hogy nem tud közelébe kerülni annak, hogy bűneiért Istent kárpótolja, csak Isten képes rá. Így Krisztus teljesen emberként és teljesen Istenként jön a földre, magára veszi büntetésünket, és Isten igazságosság iránti követelése teljesül.
Egy modern konzervatív teológus ezt így írja le: “Az Atya az emberek iránti szeretete miatt elküldte Fiát (aki önként és örömmel ajánlotta fel magát), hogy Isten igazságosságának eleget tegyen, így Krisztus a bűnösök helyére lépett. Az általunk megérdemelt büntetést és büntetést helyettünk Jézus Krisztusra hárította, így a keresztben Isten szentsége és szeretete egyaránt megnyilvánult.”
Ezt nevezik az engesztelés büntető helyettesítő elméletének. Ezt a kifejezést természetesen maga Kálvin nem használta, de később, a 19. században alkalmazták. Bár ez az elmélet a reformáció végére minden protestáns hitvallásban szilárdan kodifikálódott, továbbfejlesztése nagyrészt a felvilágosodásra adott reakció volt. A legtöbb evangélikus számára továbbra is ez az engesztelés uralkodó nézete.
A konzervatív teológusok szerint bizonyítékot találhatunk erre az elméletre mind az Ó-, mind az Újszövetségben. Az Ószövetségben Ézsaiás 53-ra (a szenvedő szolga szakasz) és a Leviticusban leírt különböző állatáldozati rendszerre és az engesztelés napjára mutatnak rá. Az Újszövetségben, mint a reformáció lutheri alapgondolatainak nagy része, a büntetőhelyettesítés alátámasztása Pál apostol szavaiban található a Római levélben. Konkrétan a Róma 3:21-26-ot idézik, amely részben így hangzik: “Mindnyájan vétkeztek és elmaradnak Isten dicsőségétől; most megigazulnak az ő kegyelméből, ajándékként, a Krisztus Jézusban való megváltás által, akit Isten az ő vére által engesztelő áldozatul (vagy engesztelés helyéül) állított.”
A különbség Anselm helyettesítő engesztelése és a reformáció büntető helyettesítő engesztelése között csekély, de fontos. Egy teológus így írja le: “Elméletileg a büntetést elhárítják. A büntető helyettesítésben a büntetés elnyelődik.”
A kritikusok fő kifogása azonban Isten természete ellen irányul, amelyet mindkét elmélet feltételez. Egy modern teológus úgy írja le Anselm Istenét, mint “státuszparanoid hatalomgyakorlót, aki az igazságosság leple alatt szándékosan megalázza és gyermeteggé teszi az embereket”. Továbbá egy Anselm kora körül élt gondolkodó és teológus, a francia filozófus és etikus Peter Abelard ezt írta:
Mily kegyetlennek és gonosznak tűnik, hogy bárki egy ártatlan ember vérét követelje bármiért, vagy hogy bármilyen módon is tetszene neki, hogy egy ártatlan embert megöljenek – még kevésbé, hogy Isten a Fia halálát olyan kellemesnek tartsa, hogy általa az egész világgal megbékéljen?
Abelard egészen más nézetet alakított ki az engesztelésről, és az ő elméletéhez fordulunk most.
#4 – Az etikai nézet: Krisztus mint példa
Igazán érdekes, hogy a fenti Abelard-idézet a Római levélhez írt saját kommentárjából származik. Nyilvánvaló, hogy Abelard egészen más következtetésekre jutott ugyanazokkal a részekkel kapcsolatban, amelyeket a konzervatívok később a büntetőhelyettesítés alátámasztására exegétáltak. Az ő elképzeléseiből alakult ki az engesztelés erkölcsi befolyásolásának elmélete, mely szerint Krisztus élete, halála és feltámadása megmutatja az embereknek a szeretet igazi természetét, és visszafordítja őket Isten felé. A kereszt tehát szól hozzánk, de ereje elég ahhoz, hogy magához vonzzon és megengeszteljen bennünket – nincs szükség Isten által megkövetelt tranzakcióra. Krisztus ekkor “az ember legjobbjának példájává válik, nem pedig az ember legrosszabbjának hordozójává.”
Egy teológus ezt így írja le:
Krisztus műve elsősorban abból áll, hogy megmutatja a világnak Isten bűnös emberiség iránti szeretetének elképesztő mélységét… Istenben nincs semmi olyan eredendő dolog, amit meg kell békíteni ahhoz, hogy hajlandó legyen megbocsátani az emberiségnek. A probléma a bűnös, megkeményedett emberi szívben rejlik, az Istentől való félelmével és tudatlanságával… Jézus Krisztus megtestesülése és halála által Isten szeretete világítótoronyként ragyog, és hívja az emberiséget, hogy jöjjön és vállaljon vele közösséget.
És ahogy minden teológusnak van egy bibliai szakasza az elképzelései alátámasztására, úgy a példamutatóknak is (ennek az elméletnek a másik neve az erkölcsi példa), nevezetesen az 1Pt 2,22: “Erre vagytok elhívva, mert Krisztus is szenvedett értetek, példát hagyva nektek, hogy az ő nyomdokait kövessétek”, valamint a János könyv különböző szakaszai (lásd János 13,13-16 és János 15,9-17).
A morális befolyásoló engesztelés kritikusai azzal érvelnek, hogy legjobb esetben egyáltalán nem tűnik engesztelésnek, legrosszabb esetben pedig veszélyesen átcsúszik a pelagianizmus ősi eretnekségébe. Pelagius és követői a Kr. u. 400-as években lényegében azt állították, hogy a keresztények isteni segítség nélkül is üdvözülhetnek jó cselekedeteik által (fő és leghangosabb ellenfele Szent Ágoston volt).
De általánosabban, a kritikusok szerint az erkölcsi befolyás teológiája nem ad választ arra a kérdésre, hogy “mitől kell üdvözülnünk”. Egy teológus így írta le a válasz hiányát az erkölcsi befolyással való engesztelésben. Képzeljük el, hogy biztonságban ülünk egy mólón, egy nyugágyban, amikor hirtelen a semmiből egy ember az óceánba veti magát, és megfullad. Később megtudod, hogy azért tette ezt, mert szeretett téged. Valószínűleg azt gondolnád, hogy a férfi egy őrült. Ha viszont te magad fuldokolnál az óceánban, és egy férfi kijönne, hogy megmentsen, sikerülne, de ő maga megfulladna, akkor megértenéd, igen, ez a szerelem.”
Az erkölcsi befolyással való vezeklés újjáéledése azonban a 19. században következett be. Ez szintén a felvilágosodás racionalizmusára adott reakcióként jelentkezett, olyan liberális eszmékkel együtt, mint a posztmillennializmus és a szociális evangéliumi mozgalom. Mindannyian Isten jóságát, Krisztus etikai példáját és az emberi képességet hangsúlyozták, hogy az ember képes javítani önmagán. Valójában a “Mit tenne Jézus?” kifejezés is ezekből a gondolatokból született, amelyet az 1896-ban megjelent, Az ő nyomában című regény tett népszerűvé (ismét 1Péter 2:22). És mint a liberális protestáns teológia nagy részét, ezt is nagyrészt elhagyták az első világháború nyomán, és teljesen megsemmisítették a második világháború utóhatásai. A népszerű teológia az egész emberi történelem két legpusztítóbb és leghalálosabb konfliktusa után ismét az igazságos Istent kezdte hangsúlyozni a szeretet Istenével szemben.”
#5 – A harctéri szemlélet: Krisztus mint győztes
Ezbe a világba, amely merőben másként látta az emberi természetet, érkezett meg az engesztelésről szóló végső elméletünk. 1930-ban Gustaf Aulén svéd teológus kiadta a Christus Victor című könyvét (angolul egy évvel később jelent meg). A Christus victor latinból lefordítva azt jelenti: “Krisztus mint győztes” vagy “Krisztus mint győztes”, és ez a gondolat áll Aulén elméletének középpontjában, amely ezt a nevet kapta.
Aulén nagymértékben átértelmezte első engeszteléselméletünket, a váltságdíjelméletet. Az abban az elméletben kimutatott dualizmus visszatér. A föld és a menny a jó (Isten) és a rossz (Sátán) közötti kozmikus harcban áll. Krisztus azért lett elküldve, hogy harcoljon a sötétség elemeivel és győzedelmeskedjen azok felett az ő országában. Mindannyian egy kozmikus háborús övezet közepén állunk.
Az Újszövetség több helyen is a Sátánt nevezi e föld urának, és “minden, amiről Jézus szólt, ennek a birodalomnak a legyőzésére irányult, hogy visszavegye a Sátán által elfoglalt világot, és helyreállítsa jogos helytartóit – az embereket – a föld őrzői pozíciójukba” – írja egy teológus. A támogatók továbbá rámutatnak számos motívumra, amelyek az Újszövetség különböző szakaszaiban találhatók, például a Sátán és démoni seregei hatalmára (példa: Lukács 13:10-16) és a bűn rabszolgaságára (János 8:34). Nem is beszélve szó szerint a Jelenések könyvének egészéről, amely a végidőket a jó és a rossz közötti végső és végső csataként mutatja be.
Az engesztelésnek ez a nézete éles ellentétben áll más nézetekkel, mivel Krisztus kozmikus jelentőségét hangsúlyozza a személyes megváltás jelentőségével szemben. “Mi kiengesztelődtünk, mert a kozmosz kiengesztelődött. Mivel a lázadó hatalmak a helyükre kerültek, ‘szentnek és feddhetetlennek’ mutatkozhatunk be Isten előtt.”
A megváltás-elmélet dualizmusának (a Sátánt Istennel egyenlővé téve) azonos kritikája mellett a legégetőbb kérdés ezzel az elmélettel kapcsolatban nem a miért, hanem a hogyan? Hogyan győzte le Krisztus a Sátánt a kereszten keresztül? Mi volt az a kereszt, ami legyőzte a gonosz minden elemét az egész világegyetemben? És továbbá, ha megszabadultunk a gonosztól és a bűntől, akkor miért vétkezünk folyamatosan? Egy kritikus azt írja, hogy ez az elmélet, akárcsak a váltságdíj-elmélet, szétesik, ha túlságosan erőltetjük a részleteket.
Túlságosan erőltetnünk kell a részleteket?
Az igazsághoz tartozik, hogy a legtöbb, ha nem az összes ilyen elmélet hajlamos összeomlani, ha túlságosan erőltetjük. Egyetlen engesztelési elmélet sem tűnik teljesnek vagy abszolút helyesnek, legalábbis az emberi felfogás szerint. Valójában a legtöbb teológus, aki hangosan támogatja valamelyik elméletet, készséggel elismeri, hogy a többi elméletnek van némi érvényessége. Például egy déli baptista teológus, aki lelkesen támogatja a büntetőhelyettesítést, nem tagadja Krisztus kereszten aratott győzelmének kozmikus jelentőségét, és nem tagadja Jézusnak mint az egész emberiség etikai modelljének fontosságát sem.
De nem, nem hiszem, hogy abba kellene hagynunk a részletek sürgetését. Nem szabad abbahagynunk a kérdezősködést vagy a válaszok keresését erre, a kereszténység legfontosabb kérdésére. Ezáltal, úgy hiszem, közelebb kerülünk Istenhez, Krisztuson keresztül, a Szentlélek által. Tudom, hogy a liberálisabb egyházakban sokak számára a büntetőjogi helyettesítés gondolata teljesen visszataszító. Bevallom, a liberálisabb teológián keresztül találtam rá Jézusra, és fogadtam el Őt megváltómnak. Ha a büntetőhelyettesítés lenne az egyetlen válasz a kérdésünkre, valószínűleg már régen elhagytam volna Krisztust, ahogy gondolom, sokan megtették.
De nem ez az egyetlen válasz. Ezt 2020 húsvét vasárnapján írom. Miközben elgondolkodom az engesztelés összes lehetséges elméletén (és ismét elismerem, hogy van több is, amire itt nem térek ki), csodálattal tölt el a kereszt és Krisztus engesztelő munkájának ereje. Mert a titokzatossága, ez a vita és a végtelen kérdések ellenére, vagy éppenséggel azok miatt, az emberek még mindig Jézusban találják meg a választ, mint kétezer éve.”
JEGYZET AZ OLVASÓKNAK: Szándékosan nem tüntettem fel az idézett teológusok és írók nevét – kivéve a legfontosabbakat, akiket érdemes megjegyezni – az olvasás megkönnyítése érdekében. Az idézett idézetek többsége két könyvből származik: Az engesztelés természete: Four Views, szerkesztette James Beilby és Paul Eddy, InterVarsity Press, 2009, és Atonement Theories: A Way Through the Maze by Ben Pugh, Cascade Books, 2014. Ha valakinek szüksége van oldalszámra vagy bármi másra, csak pingeljen, és előkotorom a jegyzeteimből. Továbbá, minden fordítás a Biblia új, felülvizsgált standard változatából származik.