Minden nap az órámra menet elsétálok a fölöttem magasodó, lenyűgöző Duke-kápolna mellett. Néha megállok, hogy kinyújtóztassam a fejem, és gyönyörködjek a pompás építészetben. Minden nap látom ezt az ikonikus építményt, de nem emlékszem, mikor léptem be utoljára. A kápolna ennek az iskolának az epicentruma, mégis a vallás a legtávolabbi dolog, amit ezen az egyetemen tapasztalok. Az ólomüveg ablakok esztétikai gyönyörrel és a nosztalgia melegségével ajándékoznak meg, de a vallási intézményekre való emlékeztetés olyan szunnyadó emlékeket idéz elő, amelyek süllyedő érzést hagynak a gyomromban.
Egy héttel ezelőtt az Egyesült Metodista Konferencia megszavazta az azonos neműek házasságára és az LMBT felszentelésére vonatkozó tilalmak szigorítását, amely döntés nagy fájdalmat okozott a vallási közösség LMBT tagjainak, és együttérző válaszokat váltott ki a Duke Divinity School tisztviselőiből. A gyülekezetek LMBT tagjai elidegenedve érezték magukat ettől a döntéstől, és fájdalmas helyzetbe kerültek. Katolikus családból származó meleg férfiként veleszületett empátiát érzek azok iránt, akiket ez a döntés érintett, különösen a Duke Divinity School LMBT-hallgatói iránt. Ez a zűrzavar emlékeztetett a saját belső konfliktusaimra a vallással és a szexualitással kapcsolatban, valamint arra, hogy hajlamos voltam elkerülni ezeket a kérdéseket, amíg a Duke hallgatója voltam. Elgondolkodtatott a döntés által érintett emberek számára, hogy vajon össze lehet-e egyeztetni egy intézmény előítéleteit az egyén saját vágyával, hogy a hitét kövesse.
Kiskoromban minden egyes vasárnap templomba jártam. A katolikus egyházzal mint intézménnyel kapcsolatban voltak panaszaim, de hittem az alapvető igazságokban, amiket tanultunk. Úgy gondoltam, az életcélom az, hogy olyan karriert találjak, ami másokon segít, feleségül vegyek egy gyönyörű feleséget, majd családot alapítsak. Ezt a hivatást olyan erősnek és megváltoztathatatlannak éreztem, hogy figyelmen kívül hagytam az írásokat a falon, amelyek azt súgták nekem, hogy nem vagyok egyenes. Amikor végül elfogadtam, hogy meleg vagyok (hat év hajthatatlan tagadás és öngyűlölet után), a sütibe zárt jövőm szertefoszlott. Az álom, amibe kapaszkodtam, kihullott az ujjaim közül, és szétszóródott, mint hamu a szélben. A családom tárt karokkal fogadott, de az egyház hideg fejjel áldott meg.
Vallásos családom és barátaim azt mondták nekem, hogy melegnek lenni elfogadható Isten szemében, még akkor is, ha az egyház történelmileg ellenségesen viszonyul a homoszexuálisokhoz. Bár az elképzeléseik eltérőek voltak, általában az általános “szeresd a bűnöst, ne a bűnt” érvet hallottam, amikor az LMBT emberekről volt szó. A katolikus egyházban konkrétan azt tanították nekem, hogy minden nemzés, amely nem az utódnemzés szándékával történik, bűn. Így a szemantikán keresztül a katolikus egyház képes volt arra, hogy a homoszexuálisokat külsőleg ne minősítse gazembernek, de mégis bűnösnek bélyegezze tetteiket. Sok keresztény felekezet hasonló doktrínát vall az LMBT egyénekkel kapcsolatban, amely toleráns az identitásukkal szemben, de intoleráns azzal szemben, hogy az identitásuk alapján cselekedjenek.
Ha olyan közösséggel vagy intézménnyel állunk szemben, amelynek más a meggyőződése, több lehetőségünk van. Beszélhetünk és megpróbálhatjuk megváltoztatni az általános hitet, elfogadhatjuk a szabályaikat és csendben szenvedhetünk, vagy elhatárolódhatunk a közösségtől. Számomra a katolikus egyház évekre volt attól, hogy ugyanolyan mértékben elfogadjon engem, mint amilyen mértékben megtanultam elfogadni magamat. Nem tetszett a gondolat, hogy elvárják tőlem, hogy egész életemben egyedülálló maradjak, és a patriarchális rendszert helyrehozhatatlanul elfogultnak találtam a nőkkel szemben. Ezért nem láttam a katolikus vallást összeegyeztethetőnek azzal, hogy meleg vagyok. Vannak olyan katolikus fiatalok, akik osztják az intézményről alkotott véleményemet, de elkötelezettek az intézmény megreformálása mellett, és más, harmonikus jövőt látnak. Hasonlóképpen vannak LMBT lelkészek és leendő lelkészek, akik a saját felekezetükben, különösen itt, a Duke Divinity Schoolban, egyengetik az utat. Az olyan útlezárások, mint a közelmúltbeli UMC-döntés, megkérdőjelezik, hogy a reform egyáltalán lehetséges-e a mozdulatlan intézményekben. Hogyan folytathatja valaki a létét egy olyan közösségben, amely megtagadja identitásának teljességét?
Soha nem kötődtem annyira a katolikus egyházhoz, mint a lelkiséggel kapcsolatos érzéseimhez. Élvezem az elmélkedést, a szeretet cselekedeteit, az életről és az univerzumban elfoglalt helyünkről való elmélkedést. Amikor meleg férfiként beléptem a felfrissült életembe, már nem láttam a szépséget abban a vallásban, amit emlékezetem előtt ismertem. A homoszexualitás elítélése a pap által az oltárnál mélyebbre vágott, és ellenérzésem támadt a korábbi békés helyemmel szemben. Mindig a családommal együtt megyek misére, hiszen őket jobban szeretem, mint magamat, és amikor belépek az ajtón, idegesen dobog a szívem, mert érzem a gyülekezet és Isten ítéletét a vállamon. Ugyanezt az érzést érzem, amikor a nagy kápolnánkat bámulom, a szégyen és az elszigeteltség kikerülhetetlen érzését.”
Az itt töltött időm alatt találkoztam a Divinity School több diákjával, és ezek a kedves emberek reményt adnak nekem a vallási közösségekben felnövő LMBT fiatalok jövőbeli generációi számára. Mély beszélgetéseket folytattam olyan leendő lelkészekkel és prédikátorokkal, akik LMBT-azonosítók vagy nyíltan szövetségesek, olyan embertípusokkal, akikről sosem gondoltam volna, hogy léteznek. Ők bátran vállalják teljes identitásukat és hitüket az őket kizárni próbáló intézményekkel szemben. Számukra az identitásuk és a vallásuk nemcsak összeegyeztethető, hanem össze is fonódik. Nem tudom megállni, hogy ne képzeljem el, mi lett volna másképp, ha fiatalabb koromban lett volna egy LMBT vallási vezetőm vagy példaképem. Talán arra ösztönöztek volna, hogy megreformáljam azokat az intézményeket, amelyek a személyes életemet alakították. Talán hamarabb coming outoltam volna magam. Talán még mindig szívesen látottnak érezném magam, ha belépnék az otthoni gyülekezetembe. Talán egy napsütéses napon, amikor órára menet elsétálnék a kápolna mellett, megállnék, hogy felnézzek a csodálatos toronyra, és mosolyognék. Talán bemennék.
Nathan Heffernan a Trinity másodéves hallgatója. A rovata váltakozó szerdánként jelenik meg.